A csodaborgár lelkészgyerek    

Egy kamasz leány tapasztalatai arról, hogy milyen lelkészgyermekként élni.

Kedves Lelkészfeleségek, kedves Olvasóink!

Szeretettel köszöntjük blogunkon Szőke Johannát, aki 15 éves, egy református gimnázium tanulója, Dunakeszin lelkészek, lelkigondozók a szülei. Testvére Szilárd, 9 éves.

Johanna vállalta, hogy saját élményeiből, áldásos és küzdelmes tapasztalataiból, hogy az ő oldaláról milyen lelkész gyermekként felnőni, megoszt blogunkkal egy pár gondolatot.

Fogadjuk nyitott szívvel!

Egy 15 éves lelkészcsaládban élő leány vagyok és szeretném egy pár gondolatban szemléltetni, hogy tapasztalataim szerint, milyen lelkész gyermekként felnőni, gyülekezeti közösség középpontjában lenni.

Először is, azt tapasztalom, hogy a lelkészgyerekekről kialakultak különféle sztereotípiák mind az egyházban, mind az egyházon kívül élő  kortársaim körében.

A korosztályom úgy vélekedik, hogy...
miután a szüleim lelkészek, én biztosan egy komoly és nagy elvekhez ragaszkodó, unalmas,  jó kislány vagyok.  Az egyházi emberek talán úgy látják a lelkészgyermekeket, hogy a rájuk nehezedő nyomás miatt görcsös, maximalista emberekké fognak válni. Vagy, ha nem erről az oldalról néznek ránk, akkor jönnek az elvárások:   én nekem kell lenni a példamutatás példagyerekének, az örök egyházi mintagyereknek.

Ezek a feltételezések és váradalmak véleményem szerint igen szélsőségesek, s elég viccesek, főként ennek az unalmas, életidegen,  jó kislányos része. ☺

Tapasztalataim szerint, az hogy hitben növök fel, számomra nem jelent semmiféle gátat, rám nehezedő plusz terhet,  ugyanis úgy látom, hogy a keresztyénségünk megadja az igazi szabadságot. Így hát ebben a szabadságban felnőni nem egy rossz dolog, mindazonáltal a hitbeli fejlődés nehezebb, vagy legalább is másabb lelkészgyerekként.  Mi magunk is, ahogy halljuk sok keresztyén ember megtérés történetét, várjuk a hitbeli áttörésünket (akár villámcsapást), olyan eseményt, ami a nagybetűs megtérést jelentené. Ez pedig nem jön el, mivel nekünk nincs honnan és hová megtérni, úgymond a „,megtérésben növünk fel”. Ez persze  nem azt jelenti, hogy nincsenek hitharcaink, csak éppen nem tudjuk a kezdő pontot meghatározni.

A gyülekezetben a lelkészgyerekek kiemelt figyelmet kapnak a többiektől, pont úgy mint a lelkészcsalád többi tagja. Egész pici kortól  beleszokunk abba, hogy majdnem minden gyülekezeti alkalmon ott vagyunk. Aztán egyre  több szolgálat automatikusan megtalál bennünket: játszunk a kicsikkel, vigyázzunk rájuk alkalmak alatt.  Idővel kiemelt szerepet kapunk az ifi alkalmak összeszervezésében, jó az, ha zenélünk is valamit…  és ott van a levegőben, hogy a lelkészgyerekből lehetne kántor, ifi vezető, gyermek istentisztelet tartó szolgáló lélek és idővel jól is néz ki, ha teológus lesz belőle, majd a gyülekezet következő lelkésze. ☺

Amit a gyülekezeti életben nagy hátrányként éltem meg, hogy minimum az egyik szülőd tanítja neked a hittant, tartja az ifi órát. De ez még csak hagyján lenne. Viszont a táborok, - köztük a számomra igen kedvelt ifim tábora is, - az egész családom jelenlétében történnek. Még az öcsikém is ott van. ☺ Ez még kisgyerekként talán elmegy, de kamaszként elég vacak dolog.   

Mindezekkel együtt is összességében úgy tapasztalom, hogy a lelkészgyermekség sok jó dolgot rejt magában A nehézségekben pedig nem szabad elfelejteni, hogy mi is a lényeg! A legfontosabb szerintem, hogy minket Isten erre a „csodabogár” szerepre kiválasztott, Tőle kaptuk ezt a sorsot és én ezért igen hálás vagyok Neki.

Köszönöm, hogy elolvasták gondolataimat. ☺

Szeretettel: Szőke Johanna