Átjáróház, vagy börtön?

Lehet, hogy van harmadik választási lehetőség is?

Egy átlagos lelkészcsaládnak a fő feladata: példamutatóan szolgálni, minden pillanatban bizonyságot tenni! 
Avagy egy lelkészcsaládnak is lehetnek határai a határtalan szolgálat tűzében?

Nagyon sok olyan területe van az életünknek, szolgálatunknak, ahol akár megfogalmazzuk, akár nem, meghúzunk határokat, vagy megnyitunk határokat és átjárhatóvá teszünk mind fizikai, mind lelki tereket is. Sőt akár szélsőséges módon itt-ott még átjáróházat is csinálhatunk. Vagy, ha a másik szélsőséget nézzük, akkor lezárt börtönöket, ahol ha kell még rácsokkal is védjük magunkat…

Hol vannak az egészséges, magunkért és egymásért fehuzott határaink? Hol kellene a bölcsességnek határt kifeszíteni és hol nem kellene a félelemnek engedve távolságokat teremtenünk mások és magunk között?

Mielőtt azt mondanánk, hogy nincsenek recpetek, mindenki maga kell érezze, hogy neki, családjának, gyülekezetének mi a jó, - inkább azt mondom, hogy alapreceptek vannak.

Mint például a muffin sütinél – hogy sítlusos legyek egy női blogon ☺ - van egy alap recept, amit aztán egészen sokféleképpen el lehet készíteni és ha több fajtát kóstolunk meg belőle, nem is gonolnánk, hogy mindegyik tésztájának szine ugyanaz az összetevője. Egy kis kakaó, kis csoki, kis kókuszreszelék, kis gyümölcs, egy kreatív ötlet belekeverve és már is egyedi lesz…

Az előttünk lévő hetekben szeretnénk felvetni olyan, a szolgáló életformában megjelenő alap helyzeteket, ahol szükséges elgondolkodni mindannyiunknak. Ezekben a gyülekezeti-élethelyzetben  mit hogyan is csinálunk, hogyan vagyunk a határokkal, miért éppen úgy ahogy, és nem lenne e fontos, vagy akár már szükségszerű is, hogy valamit változtassunk?

Ha nem kielégítő módon kezeljük a határainkat, az innen eredő feszültségek egy szinten megjelennek már a  mindennapjainkban, de talán még egy ideig szőnyeg alá lehet söpörni, ki lehet valahogy kompenzálni, időlegesen valahogyan még pillanatnyi egyensúlyt teremthetünk.

Azonban, ha a határok nincsenek a helyükön, vagy éppen rossz helyen vannak felhúzva, akkor hosszabb távon mindenképpen visszahatnak az érzelmekre, a jó érzéseinkre, a motiváltságunkra.

A rendezetlenségek között senki sem jár jól hosszútávon.

Például vannak olyan lelkészcsaládok, ahol a gyerekeknek mindig jónak kell lenni és őnekik mindig meg kell felelni az elvrásoknak, az ő személyes érzelmi igényeik háttérbe szorulnak. Ezek a gyermekek mire megnőnek utálni fogják a gyülekezeti életet. De mivel utálkozniuk sem szabad, így csak csendben és közönyösen, de annál biztosabban fogják elkerülni a közösségi életet.

Hol van hát a szükséges határ a gyermekeink érzelmi és fejlődésbeli szükségei és a gyülekezet elvárásai, lelkészszülők példamutatásra való érzékenységei, váradalmai között? Hol kell nekik engedünk és nem a megfeleltetésnek?

De hol a határ a 24 órás lelkészi szolgálat és a házasság érzelmi tőkéjének az ápolásában?

Esténként, amikor besötétedik  az emberekben nagyon mélyen zsigeri szinten előjön a szeparációs szorongás. Ebből csak annyit érzünk meg, hogy magasabb lesz az intimitás igényünk, olyan jó leülni a társunkkal beszélgetni, olyan jó egy kicsit közelebb húzódni egymáshoz…

És a lelkész férj ezeken az estéken milyen gyakran nincsen otthon? 7 napból 5x, vagy időnként 6x is?

Jól van ez igy, vagy szükséges lenne a kapcsolatra is figyelni? Mert ugye az kevésszer fordul elő, hogy ha az esték nem is, de a délelőttben szánunk időt a tartalmas házastársi együttlétre, egymásra figyelésre. Délelőtt, amikor a lelkészfeleség talán otthon sincs, dolgozik valahol. Délelőtt, amikor ha otthon is vannak mindketten, mindenkinek akad sok fontos intézni valója és munkája. Ilyenkor nehéz kikapcsolni. Vagy ha a feladatokat mégis, tudatosan félre tolják, akkor megjelenik Mariska néni, hogy szeretne beszélgetni, vagy jönnek egy temetést bejelenteni, vagy megcsörren a telefon és a lelkész már veszi is ki a kocsi kulcsot és csak int és kiszól a telefonból: sajnálom, most el kell ugranom!... – és a feleség vesz egy mély levegőt és elkezdi tenni ő is a sok félretolt dolgát.

Határok kérdése ha akarjuk, ha nem  szintén megjelenik a lelkészcsalád életében a parókia terében is! Olyan sok panaszt hallottam már kollégáktól, feleségektől, hogy nem érzi otthon magát a parókián, hogy szeretne egy saját házat, ahol nincs kiszolgáltatottság érzete…, ahol nem nyitják rá csak úgy kopogás után rögvest a ház ajtaját. Ahol szoptathatja babáját anélkül, hogy figyelnie kell a zajokra, jön e éppen valaki… ahol a lelkésznek nem kell öltözködés közben szembe találkozni a kopogás nélkül  belépő gyülekezeti tagokkal, ahol a lelkészfeleségnek nem kell hajmosás közbe ajtót nyitnia az érkező presbitereknek és különféle portás szerepeket megoldania éppen abban az állapotban, ahogy a feladat éri őt. Ahol lehet végre egy jót szabadon veszekedni...

Nemrégiben a teológián is tartottak szemináriumot arról, hogy egy gyülekezetben mit is jelent határt tartani a nemiségünkben? A lelkész meddig engedheti közel magához a mindenhatóra vágyakozó női lelkeket? A lelkészfeleség mennyire fogadhatja a  tökéletes madonnát reá vetítő férfiak hódolatát és bókjait? Mit lehet tenni a testvéri szeretet égisze alatt és mi az, amit már nem kellene tennünk a Szeretet nevében?

Barátkozhatunk gyülekezeti tagokkal? Lehetnek egészen közeli bizalmasaink is? Hiszen Istenben egyek vagyunk! Nem e képmutatás, ha mi a lelkünk mélyén lévő nehézségeket nem osztjuk meg velük?

Nem e képmutatás, ha kímélni akarjuk őket? De ha meg mindent megosztunk nem terheljük túl őket? Vagy nem okozhatunk vele egy nehéz gyülekezeti helyzetet, ha egyszer ezek az emberek mindazt, amit megosztunk velük majd ellenünk fordítják és erre a gyülekezet békéje is rámehet? Nem kellene inkább óvatosnak, vagy esetleg nagyon óvatosnak lennünk? Átjáróház, vagy börtön?

Hol találjuk meg a magunk számára komfortosat? És az komfortos a házastársunknak is? Gyermekeinknek is? Az biztosan a legjobb a gyülekezetünk számára is?

Ezekhez a dilemmákhoz kérjük hozzászólásaitokat, meglátásaitokat! 

Következő hetekben a felvetett határkérdéseket fogjuk írásainkban nagyító alá helyezni.

Várjuk, osszátok meg ti is saját tapasztalataitokat!

Szeretettel: Szőke Etelka