Amikor kislány voltam arról álmodoztam, hogy milyen jó

annak, akinek sok barátja van

Akit körül vesznek a játszópajtások, akiknek titkokat lehet sugdosni és akiknek megőrizhetjük a titkait. Együtt lehet kuncogni egy-egy csínytevésen, vagy együtt sírni vele és vigasztalni a nehéz pecekben, órákban. Hála Istennek, én olyan kegyelemben részesültem, hogy a mai napig vannak olyan barátaim, akikkel gyermekkorom óta szoros a kapcsolatom. Van olyan, aki már nem él Magyarországon, de mégis rendszeresen ellátogat hozzánk, és ott tudjuk folytatni a beszélgetést, egymás lelki gondozását, ahol abbahagytuk. A házassággal, a házastársunkkal, a gyerekekkel és a gyülekezeti élettel egy olyan életformát választottunk, vagy kaptunk, ahol a napi vagy heti gyülekezeti alkalmat és a vasárnapi istentiszteletet azokkal az emberekkel töltjük, akik a mi gyülekezeti tagjaink, akikkel rendszeres és személyes a kapcsolatunk.
Szerintem mindnyájunk életében vannak olyanok, akikkel az ember a udvariasságon kívül nem tart szorosabb kapcsolatot és vannak olyanok is, akikkel mélyebb és ezáltal szorosabb a kapcsolatunk. Akikkel szeretünk akár gyülekezeti alkalmakon kívül is találkozni, beszélgetni és szívesen megiszunk velük egy teát vagy kávét. Ilyenkor a templom falain kívül kicsit kötetlenebbül tudunk elmélyülni a beszélgetésben, és bizony olykor azon kapjuk magunkat, hogy ez a gyülekezeti tag milyen személyes vagy intim dolgokat oszt meg velünk. Megtisztel, bizalmába fogad és én is bizalmamba fogadom őt. Ha nem gyülekezeti tag lenne, talán már úgy is fogalmazhatnák, hogy barátság szövődött közöttünk. Aztán, mikor belülről lecsendesedek, egy kicsit elkezdek azon gondolkozni, hogy jó öltet ez a bizalmi viszony egy gyülekezeti taggal? Nem lépünk-e át egy olyan határt, ami nem biztos, hogy jó? Egy személyes példával hagy éljek ezzel kapcsolatban: egy korombeli gyülekezeti taggal (szintén két gyermekes anyuka) közösen jártunk rendszeres alkalmakra, ahol személyes és belső mélylélektani dolgok is napvilágra kerültek. Mivel összekötöttek minket ezek az alkalmak, sokat voltunk együtt és sokat beszélgettünk. Aztán az élet úgy alakította, hogy ez gyülekezeti tag szépen lassan elmaradozott. Szépen, lassan „eltűnt” az életünkből, az életemből. Először csak a bibliaóráról, aztán az istentiszteletekről. Ha jön is fél évente egyszer, akkor szinte alig köszön, és meg se vár a templom előtt, hogy válthassunk néhány szót. Sokszor eszembe jut, hogy hová lett, mi történt? Mi lehet vele? És hová lettek az egymással megosztott lelki tartalmak? Hogy és hol élnek ezek tovább?! Ezek a gondolatok fogalmazódnak meg bennem, és szülik meg azokat a gondolatokat, hogy akkor tartsunk mindig két lépés távolságot? És akkor hol a testvéri szeretet? Hol az igazi Jézusi gyülekezet, ahol egy nagy család vagyunk?

Isteni kegyelemből és szeretetből ezt is átélhetjük! Hiszen vannak olyanok, akik szívüket, lelküket kiteszik és elénk viszik. :-) Akikben még soha nem csalódtunk, akiket bármikor hívhatunk, és akik bármikor hívhatnak minket. Akik nem vissza élnek a bizalmunkkal, hanem élnek vele. Akiknél tapintható a szeretet és az alázat. Akik az utolsó falatjukat is odaadnák nekünk, vagy értük, akik könnyet csalnak a szemünkbe a jóságukkal és a szeretetükkel. Ezekért az emberekért legyünk hálásak és imádkozzunk azokért, akik csalódást okoznak, akik nem tudnak őszinte bizalmi kapcsolatot létesíteni.

Megszívlelendő Gyökössy Endre gondolata: 

„Mindenikek szüksége van támaszra, de mindenkinek szüksége van arra is, hogy támasz legyen.”

                                                                                                Pintér Brigitta