Családi elemózsia

 Reggeli készülődés, rohanás.

- Gyere reggelizni! Beágyaztál, Mosakodtál? Siessél már, ne húzd az időt!

-Eltetted a tízórait? Megfésülködtél?

-Be van pakolva minden? Tesi cucc?

Talán, akinek iskolás gyermekei vannak ezek a mondatok ismerősek indulás előtt. Rohanás, utolsó instrukciók a gyerekeknek. 

Volt idő, amikor minden reggel sürgetéssel, noszogatással, nyüglődéssel indult. Aztán besokalltunk. Minden reggel ezek a mondatok… Sokszor sírásba torkolló huzavona volt a nap indítása. Elég lett ebből. Át kell gondolnunk a reggeleinket! – így fogalmaztuk meg a változáshoz vezető mondatokat. Nem a gyerekeket kell sajnálni, hanem időben kell felkelni, amit lehet este előkészíteni, és nyugodtabban kellene készülni, hogy ne csak úgy kutyafuttában férjen valami ige, vagy ima bele a napba, hanem megadva a módját.

Csengett az óra kicsit korábban, felkeltünk, nyugodtabb volt a készülés, és nyugodtabb körülmények között tudtunk igét olvasni és imádkozni is. A napunk is nyugodtabb lett. Öt gyermeket nevelünk. Amíg valaki szoptatós volt nehezebbek voltak a reggelek, én magam sokszor kiestem a közös reggeliből. Minden nehézkesebb volt. De amióta szorosabb a napirendünk, mert időben kell oviba, iskolába érni, azóta mi is rendszerezettebbek lettünk, és sokkal könnyebben mennek a reggeli igeolvasások. A napunk békésebb, mert nem az utasításokkal telik el a reggel.

De a nyár mindig hoz egy kis lazulást. Lehet később kelni, ha épp nem tábor van, lehet egy kicsit tovább fenn lenni (egy kicsikét)…. Ilyenkor könnyebben megy az igeolvasásról való leszokás is.  

Nem régiben egy ötvenes férfivel beszélgettünk, aki elmondta, hogy gyerekként minden reggelt igeolvasással, imádsággal kezdtek. Neki ez azóta is olyan sokat jelent. Emlékszem holland barátainknál vendégeskedve étkezés előtt előkerült a Biblia, igét olvastak természetességgel. Mi néha elfelejtjük. De már a gyerekek szólnak: Ne menj el! Ige! Van egy közös kiinduló pontja a napunknak. A reggelit még többé kevésbé együtt tudjuk elfogyasztani, és így ez megoldható. Olyan sok áldást éltünk át általa. Sokszor volt, hogy azt az igét vittem baba-mama körre, amit reggel a családdal olvastunk. Olyan üzenete volt számomra, hogy azt gondoltam erről az anyukákkal is kellene beszélgetni. Amikor lassan befejeződik az evés, valaki, aki már tud olvasni, felolvas egy szakaszt. Mi a Máté evangéliumát kezdtük, és mindig néhány verset olvastunk belőle. Már lassan a Lukács evangéliuma végére érünk. Évek teltek el azóta, hogy az áhítatos könyveket a Biblia váltotta fel. Ha van gondolatunk hozzá, arról váltunk néhány szót, és elmondjuk az asztali áldást. Volt, amikor jó beszélgetés kerekedett belőle, volt, amikor nem tudtunk idő hiányában beszélni róla, de az ige elhangzott. A gyerekek van, hogy örömmel veszik, van, hogy fásultan, de az életünk része. Erőt ad. Ahogy a reggeli, amivel a testünket tápláljuk. Azt éljük meg, hogy a családi reggelik is közösséggé lettek.

Amíg gyermekeink még kisebbek voltak, olyan óvodás korúaknak szóló gyermek áhítatos könyveket olvasgattunk. Azok is sokat adtak. Volt olyan ige, amit egyik kislányunk megtanulva, amikor a vártnál többet kellett egyedül itthon lennie, megijedt, de eszébe jutott az ige: „Az Úr az én pásztorom” mondogatta magában, imádkozott, és azt élte át, hogy Isten meghallgatta az imádságát , amikor hamarosan megérkeztünk.

Mi nem tudunk mindig gyermekeink mellett lenni, de az Úr ott van. Ahhoz, hogy ők is kapcsolatban legyenek vele, szükséges a napi közös áhítat, amiben erre a kapcsolatra, a KAPCSOLATRA látnak egy mintát.

Olyan szomorúan hallottam lelkészektől, hívő emberektől, hogy a közös igeolvasás, imádság nem megy otthon. Pedig mennyi kérdést fel lehet ilyenkor tenni, mennyi félreértést lehet tisztázni, mennyi szorongást, félelmet ki lehet beszélni, az Isten elé lehet vinni…..

Próbáljátok ki, éljetek vele! Kapcsoljátok családotokat a FORRÁSHOZ!  

Gergelyné Molnár Lívia