2013. november 28., csütörtök

Egy kisgyermekes család a templomban van vasárnapi istentiszteleten





A szülők feszülten figyelnek, a templomban a szokott, méltóságteljes csend uralkodik.
A gyermeki léleknek nehéz egy helyben és csendben maradni, szeretne elindulni, vágyik felfedezni
a környezetét, szíve szerint kimenne a kertbe hintázni, majd visszarohanna 5 perc múlva újra a
templomba, s ki-­be szaladgálna a legszívesebben az érdekes, hatalmas faajtón.
Ez a kicsiny emberke mégis ott ül nyugodtan a szülei között. 10 perc eltelte után elkezd
mocorogni, jelzi; már nem bírja így tovább. Anyuka kedvesen és szelíden szól rá: Csssitt, kicsim,
itt csendben kell maradni!
Újabb percek telnek el „nyugalomban”, mialatt a gyermek magában újra éled a lecsendesítő anyai
szózatból és újra izeg-­mozog, jelzi, ez így nem jó neki... A  szülők megint rásuttognak, most apa
szól komoly arccal, tanítja a csöppséget csendbe lenni, templomhoz illő módon viselkedni,
nyugalomra és türelemre inti őt. 10 perc után nyüszögni kezd, majd újabb szülői szóra, hogy
„maradj csendben, viselkedj jól” kitör  belőle a keserves sírás, a percek óta lefojtott érzelmei
miatt.

Anya feszülten felkapja, kimegy vele – hogy ne zavarják az istentiszteletet­, s megnyugtatja, majd
elmagyarázza neki, hogy nem szép dolog így viselkedni. Most miatta nem tudja ő sem
meghallgatni az igehirdetést. Pedig az fontos dolog!


Képzeljük el! Ez a történet ismétlődik, alkalomról alkalomra. Mire ez a kisfiú nagyobbacska lesz,
minden tiltakozást mellőzve fogja már tudni, hogyan is illik viselkedni a gyülekezeti élet során,
önmaga, vágyai, belső rezdülései helyett a templom az egy olyan hely, ahol arra kell figyelni mit
illik, mit várnak el tőle viselkedésekben...és ez a gyermek nem szívesen fog jönni a templomba...


De mi van a mi gyermekeinkkel? Akik ott kell hogy lakjanak, ott kell hogy éljenek? A
legszemélyesebb életterében sem érezhetik szabadnak magukat?

A lelkészgyermekek ezt heti több alkalommal és sok szituációban élik meg: viselkedni kell,
másokra tekintettel lenni, elvárásoknak megfelelni és arra amit ők éreznek és szeretnének, nincs
terep egy hívő közösségben...

Ez persze alap esetben két következménnyel járhat majd felnőttként;  vagy távol tartja magát a
gyülekezeti élettől a megélt rossz élményei miatt. Vagy jelen lesz a gyülekezetben, minta keresztyén lesz, aki mindenben megpróbál majd eleget tenni, sok – sok feszengés és szorongás közepette.


Hogy lehessen harmadik verzió is, nem kellene gyermekeinket máshogy kezelni anyaként, mint a
gyülekezeti gyermekeket lelkésznéként? Miért is ne tehetné meg a lelkészgyermek, hogy egyszer­-egyszer nem jön át vasárnap a templomba, vagy egy gyülekezeti alkalom közepén feláll és bemegy
a saját szobájába és nem nem megy újra vissza. Vagy egy kézműves­ foglalkozáson neki nem
kötelező részt vennie...
Neki ez az élettere is, nem csak a gyülekezete, miért ne érezhetné magát szabadon?
Hogy látjátok ezt kedves Lelkészfeleség Testvérek?

2013. november 21., csütörtök

Hiedelmeink

Mik azok a hiedelmek?
Több generáción keresztül öröklődő érzelmi viszonyulások, különféle élethelyzethez, viselkedéshez, kapcsolódáshoz, melyeknek az eredete rejtett marad.
Például van egy abortusz a családban, melyet utána nagy, feloldatlan bűntudat kísér, akkor túl nagy hangsúlyt kap, vagyis hiedelemmé válik, hogy nem szabad az élet útjába állni, akár 10 gyermeket is köteles a nő felvállalni. És ezt a 3. generáció is megkapja mint rejtett érzelmi örökség, mit sem sejtve ennek keletkezési körülményeiről....

Bizony az egyházban is vannak hiedelmek! 

De szűkítsük le!
Sőt, gyülekezetenként változóak is  a hiedelmek, a gyülekezet saját egyedi történetéből lehet azt megérteni és utána reális módon viszonyulni hozzájuk.
Például, volt két generációval ezelőtt egy nagyon passzív lelkészfeleség, akiről kiderült férjével is rossz a párkapcsolata.  Akkor a sok rossz tapasztalat létrehozott  a gyülekezet vezetőségében egy hiedelmet: a lelkészfeleség akkor hiteles, ha maximálisan jelen van és mindent megtesz a gyülekezetért. ÉS főleg ha passzívnak találják az új lelkészfeleségeket, akkor az mindig gyanús is lesz, hogy talán a férje miatt viselkedik így. A hiedelem: a lelkész pár kapcsolata akkor jó, ha a feleség is sokat tevékenykedik a férje mellett....
Nálatok milyen hiedelmek vannak a gyülekezetben? Hogyan tudnád ezeket magad számára megfogalmazni? Hogyan tudnál reális keretek közé tenni ezeket a hiedelmeket?

Lelkészfeleség hiedelmek lehetnek:
A lelkészfeleség számára a gyülekezet ugyan úgy első  helyen van, mint férjénél
Ha jó a lelkészházaspár kapcsolata akkor sokat vannak együtt jelen és szolgálnak a gyülekezetben.
Ha igazi hívő lelkű a lelkészfeleség, akkor majdnem minden gyülekezeti alkalmon ott van.
Egy lelkészfeleségnek minden gyülekezeti rászoruló tagot azonnal segítséggel kell ellátni.
Egy lelkészfeleségnek kötelező gyülekezeti gyermekmunkát kézbe venni.
Egy lelkészfeleség halk szavú és sosem konfrontálódik.
Egy lelkészfeleség maga az önzetlenség, önérdek-érvényesítést nem is ismer.
Egy lelkészfeleség ne öltözködjön színesen, érdekesen!
Egy lelkészfeleségnek ne legyenek nagy igényei!  Vállaja – és ha lehet büszkén és örömmel viselje – a szegénységet.
….( helyettesíts be Te is, és tedd közzé a blogon a hozzászólásban!)

2013. november 19., kedd

1. Korintus 7:2-6

A paráznaság miatt azonban mindenkinek legyen saját felesége, és minden asszonynak saját férje.  A férj teljesítse kötelességét felesége iránt, hasonlóan a feleség is a férje iránt. A feleség nem ura a maga testének, hanem a férje; s ugyanúgy a férj sem ura a maga testének, hanem a felesége.
 Ne fosszátok meg egymást magatoktól, legfeljebb közös megegyezéssel egy időre, hogy szabaddá legyetek az imádkozásra, de azután legyetek ismét együtt, nehogy megkísértsen a Sátán titeket azáltal, hogy képtelenek vagytok magatokon uralkodni. Ezt pedig kedvezésképpen mondom, nem parancsként.

Írd meg nekünk!



Szeretnénk lehetőséget adni Nektek, lelkészfeleségeknek, hogy "beszálljatok" ti is a blog szerkesztésébe. Olyan formába képzeltük ezt el, hogy elkülditek emailben azt az anyagot (min. 1 bekezdés - max. 2 oldal mennyiségben), amire szeretnétek, hogy sorstársaitok reagáljanak, pl.:
- egy helyzet - ki, hogy reagálna
- egy dilemma - ki, hogy döntene
- egy kérdés
- egy ötlet
- amiért hálás vagyok
- ami kihívás
- stb.
...bármilyen kapcsolódó témában!

Napi 100-on felüli a rákattintások száma, több, mint 50-en kitöltötték a tesztet, tehát van rá esély, hogy elinduljon a beszélgetés azokban a témákban, amivel kapcsolatban szívesen hallanátok a többiek véleményét is!

Kérjük erre az emailcímre küldjétek: lelkeszfelesegkent@gmail.com
Természetesen ez is futhatna névtelenül. Akár ide is, a megjegyzésekhez is jöhetnek "szösszenetek."

Köszönjük!

2013. november 14., csütörtök

A törékenység ereje

Tökéletlen vagyok, de szerethető.


Mindig kihívás őszintén szembe nézni önmagunkkal, mert nem vagyunk tökéletesek, lehetnénk sok területen sokkal szebbek, jobbak, ügyesebbek. Kicsit megnyugtat, hogy mindenki így van ezzel. A kérdés az, hogy mennyire tudom elfogadni a határaimmal együtt önmagamat, kicsiségemet, gyengeségemet, sebezhetőségemet. Mennyire engedem, hogy látszódjanak a gyenge pontjaim? 

Ez az ereje a sebezhetőségnek: elfogadom, hogy Isten ennyit adott és tökéletlen vagyok. Így lehet visszavágni akár az önmarcangolásnak, akár a "kedves" testvérek nem annyira építő hangvételű kritikájával szemben vagy a Sátán kárhoztatásának: igen, pont ilyen vagyok, de Isten mégis elfogadott. Ha Ő ezt megtette, akkor ezt önmagammal szemben szintén meg kell, hogy tegyem. EZ a békesség, megelégedettség a törékenységemmel képes két vállra fekteti mind a külső, mind a belső kritikát.

Törékeny nő vagy. Merd megmutatni gyengeséged és Isten akkor meg tudja mutatni az Ő hatalmát rajtad keresztül!

"erőtlenség által ér célhoz." 2 Kor. 12:9

2013. november 10., vasárnap

Kérdőív





Köszönjük az eddigi beküldött kérdőíveket! Nagyon hálásak vagyunk, hogy szakítottatok erre időt és hogy valóban őszinte válaszok érkeznek! Rendkívül érdekes dolgok jönnek fel már 10 alatti kitöltésnél is, melyekre a következő bejegyzésekben is fog visszhang érkezni.

Aki még eddig nem tette, bátorítjuk és kérjük, hogy küldje be válaszait, köszönjük! Illetve ismerősöknek körbeküldeni is lehet, akár ezt a közvetlen linket bemásolva, így rögtön elérik:
https://docs.google.com/forms/d/1xBhns_l-6Zw3FLBN9bJkWahdu_6K-Qzk7jYwx6rQHxs/viewform

Hangsúlyozzuk itt is, ez a fajta kérdőívezés 100%-os anonimitást biztosít!

Köszönjük!


2013. november 8., péntek

A parókia sziget

Egy bizonyos burok vesz körül bennünket a parókián. Ez lazulhat, ha nem (csak) ez a munkahelyünk vagy ha gyermekeinken keresztül kicsit jobban bekapcsolódunk a körülvevő társadalom életébe.




Meggyőződésem viszont, hogy a parokiális szolgálat és életmód eléggé elválaszt a normális hívő hétköznapoktól. Maga a tény, hogy jóformán egy második templom a parókia - a templomtól távol eső lelkészlakások esete ilyen szempontból másabb, előnyösebb - akaratlanul is asszociációkat ébreszt az emberekben. Valahogy úgy gondoljuk, hogy a templom mellett egy parókián élni bizonyos viselkedési formákat vonz maga után: milyen ruhában kertészkedünk, milyen hangosan szól a rádió, meddig éghet a villany bizonyos helységekben, stb., stb.

És már kész is a burok. Vannak közöttünk olyan lelkészfeleségek, akik már lelkészgyerekként bele születtek és most tovább élnek ebben. Tulajdonképpen eddig csak parókián éltek. De legyen szó bármilyen hosszú időtartamról, a tendencia elkerülhetetlen: kolostori-burok gondolkodás. 

Milyen ez a burok?
Milyen hatással van ránk, hogy tudjuk, figyelnek minket?
Milyen hatással van ránk, hogy nekünk egy parókián (2. templom) kell keresztyénként élnünk?
Tartható-e a kapcsolat a nem klerikális keresztyén élettel?
Mi menjünk ki többet vagy a többieket hívjuk be gyakrabban?
Vagy nem is olyan nagy probléma ez a burok-dolog? Természetes velejáró, amit el kell/lehet fogadni?


2013. november 7., csütörtök

Ki vagy?





Ennek a kérdésnek mindkét jelentésével küzdhet a lelkészfeleség:

E kérdés utalhat az identitásodra, személyiségedre is, hogy valójában ki vagy és milyen vagy, mit szeretsz és mit nem, mit találsz szépnek, mit találsz viccesnek, mi a te stílusod, mik a kedvenc zenéid, színeid, ruháid, könyveid, művészeti alkotásaid, milyen keresztyén vagy. Mi a hobbid? Mi az, ami kikapcsol? Mi az, amin a legnagyobbakat röhögsz? Mi az, amit csinálsz és közbe akaratlanul is mosolyogsz?
Kihívás lehet ezt egy gyülekezeti közösségben, annak élén (kirakatában) megélni. Vállalni önmagad. Az emberek kíváncsiak, szeretnék tudni milyen vagy, van, akit már ez megrémít. Viszont sokkal rosszabb és fájdalmasabb az a gyarló emberi tulajdonság, hogy az emberek „méricskélnek”, hasonlítanak: magukhoz, más keresztyén nőkhöz, az előző papnéhez és véleményt alakítanak ki rólad. Mindig mérve vagy, mindig értékelnek, folyamatosan. Ki az, aki ez alatt higgadtan önmaga tud lenni? Nem végletekben gondolkozni és vagy teljesen bezárkózni vagy a „megfeleléskényszer oltárán” égni. Érzelmi érettségünk - hogy hogyan viszonyulunk önmagunkhoz és hogyan reagálunk a kritikára - ezen a területen naponta vizsgázik.

A másik értelmezés a „hogy vagy igazán” kategória. Mi van, ha tényleg kivagyok, kikészültem. Elegem van a gyülekezetből, a presbiterekből, a programokból, az egyházlátogatásból, a pletykákból, a széthúzásból, az elvárásokból, a sütésből, a napok és programok összeolvadásából, a rendszertelenségből a bizonytalanságból…elmondhatom ezt? Láthatják-e ezt rajtam? Megmutatható, kimutatható-e a lelki kimerültség ebben a szerepkörben?


Ha beszélnék róla, vajon megértené-e egy mezei hívő, hogy min megyek én át? Vagy túl nagy a szakadék a parókiai élet és a hétköznapok között, hogy az együtt érző tekintet mögött fogalmuk sem lenne, min megyek keresztül?

2013. november 6., szerda

Start!


Egy férfi, valamikor, kb. 17-18 éves korában úgy dönt, esetleg elhívást érez vagy kap vagy úgy érzi, hogy kap arra, hogy lelkipásztor legyen. Javarészt az megy teológiára, aki gyülekezeti lelkipásztor is szeretne lenni és aki ezt a pályát választja, az "A" terv szerint élete végéig szóló szolgálatot választ.

Mindeközben valamikor feleséget is keres és választ, hozzáillőt. Olyat, akivel ez a nem-8-5-ig-állás, hanem a hálószobánkba-is-bármikor-bejönnek szolgálat működne.

Nyilván vannak különbségek, ha valaki ebbe nőként 19 évesen "száll be" vagy kicsit később, amikor szélesebb látókörrel rendelkezve dönt és mond igent férjének és a mindenkori gyülekezetnek: lelkészfeleség lesz.

Milyen fajta felkészülés előzi meg ezt a döntést?
Mennyire készültünk tudatosan erre a szerepkörre?
Sikerült-e felkészülnünk?
Meg tudunk-e osztani nagyobb jelentőségű "erre aztán igazán nem készítettek fel" pillanatokat a saját életünkből?
Mit javasolnánk a következő nemzedéknek?
Talán ez a blog és a tréning alkalmak szolgálhatnak egyfajta felkészítő eszközként is azoknak, akik komolyan gondolkoznak azon, hogy egy lelkészhez menjenek hozzá?

A kép Thatcher-ről: született vezető volt. Nem mindenki az. Viszont minden lelkészfeleség vezető! Vagy nem?