A szülők feszülten figyelnek, a templomban a szokott, méltóságteljes csend uralkodik.
A gyermeki léleknek nehéz egy helyben és csendben maradni, szeretne elindulni, vágyik felfedezni
a környezetét, szíve szerint kimenne a kertbe hintázni, majd visszarohanna 5 perc múlva újra a
templomba, s ki-be szaladgálna a legszívesebben az érdekes, hatalmas faajtón.
Ez a kicsiny emberke mégis ott ül nyugodtan a szülei között. 10 perc eltelte után elkezd
mocorogni, jelzi; már nem bírja így tovább. Anyuka kedvesen és szelíden szól rá: Csssitt, kicsim,
itt csendben kell maradni!
Újabb percek telnek el „nyugalomban”, mialatt a gyermek magában újra éled a lecsendesítő anyai
szózatból és újra izeg-mozog, jelzi, ez így nem jó neki... A szülők megint rásuttognak, most apa
szól komoly arccal, tanítja a csöppséget csendbe lenni, templomhoz illő módon viselkedni,
nyugalomra és türelemre inti őt. 10 perc után nyüszögni kezd, majd újabb szülői szóra, hogy
„maradj csendben, viselkedj jól” kitör belőle a keserves sírás, a percek óta lefojtott érzelmei
miatt.
Anya feszülten felkapja, kimegy vele – hogy ne zavarják az istentiszteletet, s megnyugtatja, majd
elmagyarázza neki, hogy nem szép dolog így viselkedni. Most miatta nem tudja ő sem
meghallgatni az igehirdetést. Pedig az fontos dolog!
Képzeljük el! Ez a történet ismétlődik, alkalomról alkalomra. Mire ez a kisfiú nagyobbacska lesz,
minden tiltakozást mellőzve fogja már tudni, hogyan is illik viselkedni a gyülekezeti élet során,
önmaga, vágyai, belső rezdülései helyett a templom az egy olyan hely, ahol arra kell figyelni mit
illik, mit várnak el tőle viselkedésekben...és ez a gyermek nem szívesen fog jönni a templomba...
De mi van a mi gyermekeinkkel? Akik ott kell hogy lakjanak, ott kell hogy éljenek? A
legszemélyesebb életterében sem érezhetik szabadnak magukat?
A lelkészgyermekek ezt heti több alkalommal és sok szituációban élik meg: viselkedni kell,
másokra tekintettel lenni, elvárásoknak megfelelni és arra amit ők éreznek és szeretnének, nincs
terep egy hívő közösségben...
Ez persze alap esetben két következménnyel járhat majd felnőttként; vagy távol tartja magát a
gyülekezeti élettől a megélt rossz élményei miatt. Vagy jelen lesz a gyülekezetben, minta keresztyén lesz, aki mindenben megpróbál majd eleget tenni, sok – sok feszengés és szorongás közepette.
Hogy lehessen harmadik verzió is, nem kellene gyermekeinket máshogy kezelni anyaként, mint a
gyülekezeti gyermekeket lelkésznéként? Miért is ne tehetné meg a lelkészgyermek, hogy egyszer-egyszer nem jön át vasárnap a templomba, vagy egy gyülekezeti alkalom közepén feláll és bemegy
a saját szobájába és nem nem megy újra vissza. Vagy egy kézműves foglalkozáson neki nem
kötelező részt vennie...
Neki ez az élettere is, nem csak a gyülekezete, miért ne érezhetné magát szabadon?
Hogy látjátok ezt kedves Lelkészfeleség Testvérek?